A Központi Bizottság világa

Amaro: Épp ma két hónapja alakult meg a kormány, viszont a tárca SZMSZ-ét nem találtam, így az államtitkárság feladatköréből sem tudtam előre „készülni”.

 

Balog Zoltán: Ideiglenes SZMSZ van, amit nem akartunk az internetre feltenni, de már készül a végleges, most zajlanak a végső simítások, azután természetesen olvashatják az érdeklődők. Azt gondolom, hogy az államtitkárság nevéből elég egyértelműen kiderül, miről is van szó: a társadalmi felzárkózás azokra a társadalmi csoportokra vonatkozik, akik ma Magyarországon mélyszegénységben élnek. Ennek lehetnek regionális, szociális és etnikai okai is. A probléma megoldása komplex gazdaságfejlesztési, szociálpolitikai, kulturális és oktatáspolitikai erőfeszítéseket igényel, aminek a koordinálása a mi feladatunk.

 

Amaro: Ez azt jelenti, hogy elsősorban hosszabb távú, stratégiai lépéseknél kompetensek, vagy közvetlenül részt vesznek a források szétosztásában is?

 

B.Z.: Számomra a „szétosztás” kifejezés elég negatív, benne van, hogy amit szétosztanak, az eltűnik. A mi célunk nem az, hogy az emberek túléljenek – ehhez kell szétosztani – hanem hogy javuljanak az életkörülményeik, életesélyeik. Másképp fogalmazva elsősorban nem a segélyezésben gondolkodunk, bár nyilván van segélyezési politikánk is, és át is alakítjuk a korábbi rendszert. Sok dologgal foglalkozunk, például azon is dolgozunk, hogy ne lehessen olyan közmunkaprogramokat kiírni, melyek mellett nincs valódi igényeket lefedő képzés. Aztán tervezzük a közbeszerzési törvény módosítását is annak érdekében, hogy a kis- és középvállalkozások számára előnyt jelenthessen, ha hátrányos helyzetűeket foglalkoztatnak. Mindezt úgy, hogy ennek az adminisztratív terhét ne a munkáltató viselje, hanem az állam valamelyik közvetítő szerve, pl. a munkaügyi, kistérségi központok. Szóval mi esélyt szeretnénk kínálni, egyúttal pedig minden, az esélyeket csökkentő körülményt minimalizálnánk.

 

Amaro: A segélyezés átalakítását Önök fogják össze?

 

B.Z.: Nem, ezért elsősorban a Nemzeti Erőforrás Minisztérium szociális államtitkársága a felelős, de ők nem lépnek semmi olyant a megkérdezésünk nélkül, ami a hátrányos helyzetűeket érinti.

 

Amaro: Nagyjából hasonló feladatköre volt a korábbi kormánystruktúrában Teleki László romaügyi államtitkárnak. Ezek szerint nincs új a nap alatt?

 

B.Z.: Az az államtitkárság emlékeim szerint két évig tevékenykedett, és elég dicstelen véget ért. Hasonlítsuk össze a munkát két év múlva, az első különbség mindjárt az lesz, hogy mi tovább fogunk működni. Anélkül, hogy meg akarnék bántani bárkit, én azt gondolom, hogy az elsősorban egy látvány PR-akció volt. Talán Medgyessy Péter még komolyan gondolta, de hamar elvették a kedvét a dologtól, és bár Telekiéknek voltak szándékaik, de a tervek végrehajtásához szükséges jogosítványokkal nem rendelkeztek. Az egész egy dupla-vesztes játszma lett nagy lózungokkal, és igazi eltökéltség nélkül, ráadásul a közbeszéd szintjén elhangzó sokmilliárd – ami aztán nem arra és nem úgy lett elköltve, ahogy mondták- sok esetben csak felkorbácsolta az indulatokat. Mi most azon dolgozunk, hogy erős jogosítványaink legyenek. Például a Cigány Tárcaközi Bizottságban a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnak egyetértési joga lesz minden olyan ügyben, ami érinti a leszakadó térségekben élőket. Ezt a testületet mi fogjuk vezetni erős felhatalmazással, mint ahogy az EU-s források felhasználására is befolyásunk lesz.

 

Amaro: Az elmúlt hónapokban jelentős törvénymódosítások kerültek a Parlament elé egyéni képviselői indítványként, azaz államigazgatási egyeztetés nélkül. Ebben az esetben az említett jogosítvány nem sokat ér.

 

B.Z.: Erre a gyors törvényhozásra szükség volt, mert a magyar közjogi rendszer annyira nehézkes, túlbonyolított, túlbiztosított a húsz évvel ezelőtti rendszerváltó bizonytalanság és kölcsönös bizalmatlanság miatt, hogy azt végigvárni, amíg megalakul az új kormány, nem volt időnk. Azokban az ügyekben, melyekben választási ígéreteink voltak, bőven dolgozhattunk a kormányalakítás előtt is, ráadásul informálisan ezeket az indítványokat is megfuttattuk a közigazgatás egyeztetési mechanizmusaiban. Persze hosszabb távon nem ez lesz a rendszer.

 

Amaro: Egyébként ebben az első időszakban benyújtott javaslatokkal ön egyetértett?

 

B.Z.: Igen, abszolút egyetértek például azzal, hogy az állam által juttatott szolgáltatások kötelezettségekkel járjanak, az iskoláztatási támogatásokról szóló törvényt e szerint módosítottuk. Ugyanis ha ez a támogatás a gyermek számára jár, akkor igenis számon lehet kérni az iskolába járást. Szintén egyet értek a büntető törvénykönyv szigorításával, mert világos üzenetre van szükség, hogy bűnöző életmódot nem lehet folytatni, és a szegénység nem mentség bizonyos bűncselekmények elkövetésére, lásd az úgynevezett megélhetési bűnözés. És természetesen a tisztességtelenül meggazdagodott bűnözőkkel sem lehetünk elnézőek. Szóval mindezeket támogatom akkor, ha azoknak viszont segítünk, akik a gyerekeiket iskolába akarják járatni, vagy tisztességesen akarnak élni.

 

Amaro: De ennek a segítségnek a meglétét vagy hiányát a szabálysértési eljárások során vizsgálni fogják?

 

B.Z.: Nem nézik, de szerintem ne is nézzék, mert az nem mentség, hogy milyen indokok vannak egy szabálysértés vagy bűncselekmény elkövetésére. Mindezek előtt kell lehetőséget biztosítani arra, hogy az emberek más módon is érvényesülni tudjanak

 

Amaro: És ha nincs biztosítva?

 

B.Z.: Szerintem nem létezik olyan szituáció, ahol lehetetlen a jó és a rossz között választani. Persze vannak extrém helyzetek, amikor nagyon nehéz, de mindig a jót kell választani. A másik oldalról pedig azt gondolom, hogy az államnak kötelessége olyan helyzetet teremtenie, hogy ne gondolják azt az emberek, hogy nincs más lehetőségük, mint lopni menni.

 

Amaro: De ha nem teremt? Milyen a helyzet mondjuk egy munkalehetőség, orvos, patika, rendőrség nélküli településen, ami egy rezervátum? Oda menni senki nem akar, eljönni pedig nem tud. A szabálysértés miatti börtön őket is fenyegeti, lehetőség meg semmi.

 

B.Z.: Azt hiszem, nem lehet innen megközelíteni a dolgot. Nem lesz holnaptól iskola, rendelő, mégis a másik oldalról kell nézni, hiszen ezek az emberek sem kapnak felmentést azon kötelezettségek alól, melyek másokra vonatkoznak. Ha engedünk abból az elvből, hogy a törvényt mintenkinek be kell tartani, akkor a lejtőn nincs megállás.

 

Amaro: Miközben az állami szolgáltatásokból nem részesülnek.

 

B.Z.: Igen, kivonult az állam az ország bizonyos területeiről, amin sürgősen változtatni kell. De például a magántulajdon szentségének elvét ekkor sem lehet felfüggeszteni, nincs joga az embernek mérlegelni az okokat, mert az nagyon rossz irányba visz. Az állam kötelessége esélyt nyújtani annak, aki fel akar zárkózni, a polgárok kötelessége pedig betartani a törvényt. És a rendszer nem fekete-fehér, például egyházi és civil karitatív szervezeteket mégiscsak meg lehet találni az egyébként reménytelen helyzetekben is.

 

Amaro: Nekem ez azt is jelenti, hogy az állam következmény nélkül bújhat ki a kötelezettségeinek teljesítése alól, miközben számon kér és büntet.

 

B.Z.: Számomra ebből hiányzik annak az aszimmetrikus viszonynak a tudomásul vétele, ami az állam és a polgára között van. Hogy egy más területről való példát hozzak, itt van az állam erőszakmonopóliuma. Én 2006. október 23-án kint voltam az utcán, és ha az én gyerekem sérül meg egy gumilövedéktől, nem zárom ki, hogy indulatomban nekimentem volna a rendőröknek. Utána pedig az ezért járó büntetést el kellett volna szenvednem, mert ehhez akkor sincs jogom, ha az állam nem tartja be a saját törvényeit. Ez egy politikai nyomorhelyzet volt, de a szociális nyomorhelyzetben sem mondhatunk mást. Még akkor sem, ha írókat, költőket, filozófusokat foglalkoztatnak azok az extrém helyzetek, amikor apaként, férjként, polgárként törvényt kell szegnünk, hogy emberek maradhassunk. Visszatérve a felvetésére, ki kell mondani az állam felelősségét és bűnösségét, hiszen nem járt el etikusan az iskola, rendőrség megszüntetésekor. Az állam nem végezte el a dolgát.

 

Amaro: Az állam nem etikus, a polgárt meg büntethetjük.

 

B.Z.: Számon kell kérni az államtól, amikor megsérti a törvényeit. Perelni kell, ki kell követelni, hogy tegye is meg, amit önmagának előír. Szociális jogokat számon kérni ma még abszurd dolognak tűnik, de én nem gondolom annak, ahogy akár azt sem, hogy a munkalehetőség biztosítása is ilyen joggá váljon.

 

Amaro: Perindításhoz azért elég sok energia és tudás szükségeltetik.

 

B.Z.: Ebben a jogvédők, jogsegélyszolgálatok tudnak segíteni, ahogy ezt teszik például diszkriminációs ügyekben. Igaz, hogy a törvényes megoldások hosszadalmasabbak, bonyolultabbak, de közép- vagy hosszú távon nincs más megoldás.

 

Amaro: Mit gondol a telep-rehabilitációs program eddigi lépéseiről?

 

B.Z.: Ez az egész program része volt a kormány roma kirakatpolitkájának, a felszámolás végére egyharmaddal nőtt a telepek száma. Biztos, hogy meg kell néznünk az elmúlt évek sikertelenségének okát, végiggondolni a módszertant, illetve megvizsgálni, hogy hova tűntek el az erre szánt pénzek. Ez Farkas Flórián miniszteri biztos feladata. Megörököltünk egy telepprogramos TÁMOP-kiírást, amit vissza kellett vonnunk, mert mindösszesen egy pályázó volt, ám ő is visszalépett. Az sem könnyített a helyzeten, hogy rettentő bonyolult volt mind a kiírás, mind az elvárt anyag. Egyébként most nem nagyon lehet polgármestereket rávenni egy ilyen pályázatra, egyrészt a korábbi programok sikertelensége, másrészt a politikai kockázat és az őszi választások miatt. Módszertanilag meg fontos szempont, hogy a lakhatás mellett a foglalkoztatást is segítsük, mert anélkül fenntarthatatlanok a program eredményei.

 

Amaro: Ezen rendszerint közmunkát és/vagy átképzést szoktak érteni, nem a nyílt munkaerőpiacon történő elhelyezkedést

 

B.Z.: Bízom benne, hogy az utóbbi is létezik, bár biztos nem nagy számban. Sajnos az átképzési rendszerben is milliárdok folynak el valós esélyteremtés nélkül, amit nem engedhetünk meg.

 

Amaro: Merre tovább?

 

B.Z.: Június óta új helyzet van, ugyanis már a Regionális Operatív Programokban is lehet a lakáskörülmények javítására forrásokat fordítani. Az államtitkárság most dolgozza ki a hazai feltételrendszert, és rövid időn belül a korábbiaknál hatékonyabban tudunk a telepek ügyében lépni.

 

Amaro: Az elmúlt időszak közoktatási integrációs lépéseit folytatják?

 

B.Z.: Azt gondolom, hogy ezt is pragmatikus módon kell megközelíteni, nem valamilyen valóságidegen ideológia felől. Ideológiai alatt értem, amikor azt mondják, hogy ha külön tanulnak a romák, az rossz és törvénytelen, ha pedig együtt, az jó és törvényes. Az egész kérdést az oktatás tartalmától, minőségétől nem lehet külön választani. Én ezzel az emberi jogvédő habitussal nem tudok egyetérteni, mert mindent ugyanazon a szemüvegen keresztül néz, és nem látja a helyi különbségeket, valamint az ebből fakadó helyi megoldásokat. Valóban van a nem cigány magyarokban egy elkülönülési vágy, hogy nem akarják romákkal együtt járatni a gyerekeiket, ezt nap mint nap érzékelem.

 

Amaro: Ez többnyire beteljesülő vágy, ami igen lágy megfogalmazás.

 

B.Z.: Akkor legyen akarat, de ezt én kizárólag erkölcsi alapon nem tudom számon kérni, ahogy egyébként jogilag sem, hiszen itt van például a szabad iskolaválasztás joga.

 

Amaro: Ami szintén érdekes kérdés.

 

B.Z.: Biztos, hogy vannak negatív vonatkozásai, de a megtiltása sem lenne jó. Olyan terheket rakunk az egyén, a család vállára az integráció-szegregáció ügyében, melyeket egyedül nem képes viselni, és amelyek létrejöttéért nem felelős. Hanem, ahogy már beszéltünk erről, éppen az állam a felelős. Nem szerencsés ebből a jogvédő dogmatizmussal egy olyan helyzetet teremteni, ahol minden egyéni szereplőnek, szülőnek szégyellnie kell magát, aki menekülni akar a konfliktus elől. Viszont kell lennie egy miminumstandardnak, amit az állam valamennyi iskolás számára biztosít, emellett pedig a tehetséggondozást kell támogatni. A tehetségesek számára pluszesélyt kell biztosítani ösztöndíjjal, a roma szakkollégiumi rendszer megerősítésével, a Gandhi Gimnázium típusú – ami az önkéntes szegregációt választotta – iskolák támogatására.

 

Amaro: A tanodák évek óta épphogy működni tudnak, ez várhatóan merre változik, megszűnnek vagy stabilizálódhat a helyzetük?

 

B.Z.: Nem tudom még, azt mi is látjuk, hogy a finanszírozás akadozott, emiatt a szakmai munka is nehézkes volt, szerintem szükség is van a tanodákra, de még nem egyeztettünk az oktatási államtitkársággal.

 

Amaro: Megörökölték a Fővárosi Roma Oktatási és Kulturális Központ ügyét is.

 

B.Z.: Igen, de ez fővárosi kérdés.

 

Amaro: Nem teljesen, mert részben az országos központ kiváltását tervezték itt, másrészt az előző kormány a működési finanszírozás mellett is elköteleződött, miközben nagyon megosztottak a roma szervezetek.

 

B.Z.: Nagyon fontos, hogy a magyarországi cigányság kulturális autonómiájaként legyen egy olyan országos, ha kell, nemzetközi központ, amire büszkék lehetnek, és egyébként nem szegregáltként mutatja be a kultúrájukat, hanem a magyar kultúra részeként. Hogy ennek hol kell lennie, és milyen kezelésben, azzal megvárnám a fővárosi önkormányzati választásokat. Valamennyi roma érintettel beszéltem az ügyben, csak a háttérben a szálakat mozgató Horváth Csabával nem egyeztettem, mert nincs miért. Ennek a központnak a fontosságáról egyébként Orbán Viktor is beszélt. Ez egy kardinális kérdés, ugyanis ha egy közösségnek nincsen kulturális közepe, identitása, akkor hiába a szociális és a gazdasági felemelkedés. Nem alternatíva, hogy nyomort enyhítünk, vagy kultúrát támogatunk, mindkettőt tenni kell. Az évtizedek óta reménytelenségben élőkben az akarást kell felébreszteni, ami a kultúra segítségével lehetséges.

 

Amaro: Ez az akarás rímel a kormányprogramra, ahol arról van szó, hogy a segélyezési rendszer nem motivál, és cselekvő szociálpolitikára van szükség. A segély a megélhetéshez szükséges, az számomra más – bár fontos – kérdés, hogy a minimálbér ehhez miként viszonyul.

 

B.Z.: Máshonnan megközelítve azt mondhatom, az egyik kérdés, hogy másfél millió munkavállalót, aki nem fizet adót, mert miminálbéren van, hogyan tereljük be az adórendszerbe. A másik kérdés, hogy valóban munkára ösztönözzön a segélyezési rendszer, a harmadik pedig, hogy legyen munka. Ezek egymással összefüggnek, és minden pontját meg kell „támadni” a rendszernek, hogy eredményt érhessünk el. Ezt egy ösztönző rendszerré kell tenni, ami abban segít, hogy mindenki önmaga is akarjon dolgozni, felzárkózni, a segélyezett státuszból az aktív státusz fele mozdulni, ez a cselekvő szociálpolitika. Fontos, hogy ne számítson normálisnak, elfogadottnak, hogy egészséges emberek tömege munkanélküli. Tudjuk, hogy itt baj van. Nem biztos, hogy csak magával a munkanélkülivel van a baj, a rendszer – gazdaságpolitika, foglalkoztatáspolitika - nem jó, el kell kezdeni a megváltoztatását. Azt a friss statisztikákból tudjuk, hogy a romák foglalkoztatottsága 12 %, de ugye azt nem gondoljuk, hogy 88 %-uk nem csinál semmit. Egy részük feketén dolgozik, más megél a segélyből, van, aki bűnözésből tartja fenn magát, de valamit biztos csinál.

 

Amaro: Egymillió új munkahelyet tervez az Új Széchenyi Terv. Számolnak ebben a leszakadt területekkel, kistérségekkel?

 

B.Z.: Igen. Ha a gazdaságot sikerül beindítani, ami egyébként a kormány sikerességének az egyik legfontosabb motorja lesz, akkor az én területem úgy lehet sikeres, ha ebből a fejlődésből és az általa rendelkezésre álló forrásokból ezekre a célokra is, és hatékonyan költünk. Itt szerepe lehet a pozitív diszkriminációnak is annak érdekében, hogy a piacon kevésbé érvényesülőket segítsük. Azt gondolom, mi most politikailag abban a helyzetben vagyunk, hogy megengedhetünk magunknak a felzárkóztatás területén rövid távon gyors sikereket nem hozó, számos kockázattal járó lépést is, mert ezt a szavazóink el is várják tőlünk. Ugyanis egyre többen látják, hogy ha egy település, térség leszakad, miközben ráadásul nincs mobilitás, annak a negatív következményei az összes lakosra kihatnak. Boldoguláshoz pedig csak az vezet, ha a programok mindenkit érintenek, ha lehetőséget, esélyt mindenkinek biztosítanak, természetszerűleg külön figyelve a leginkább rászorulókra.