Rendben lévő, hogy a közelmúlt húsz éve alatt a liberális politikusról gyakran az az ember jut eszünkbe, aki csak a „ha nem velem, akkor ellenem” rendszerben tud gondolkodni, egyúttal úgy véli, mivel ellenfele morálisan nulla, bármilyen módszer és eszköz megengedett ellene? Persze a békebeli ’80-as években minél több konfliktust vállalt fel valaki, és minél sokszínűbben tudta a véleményét kifejezésre juttatni, annál sikeresebb ellenzéki lehetett. Sokakat megtévesztett ez, és egyértelműen a Kádár-korszak ellenzését látták benne, nem figyelve arra, hogy talán az önérdek érvénesítésének más aspektusa - mely kevésbé a hatalom ellen, mintsem az onnan kimaradtak hatalomért folyó játéka volt - is erősen szerepet játszik. E sorok írója is így járt.

Aztán a hazai liberális tábor megmondó-szerepe, ellenkezést nem tűrő, sokakat lenéző viselkedése jelezte, hogy árnyalni kell a képet. Persze nem ők árnyalták, sőt egyre erősebb kontúrokkal dolgoztak, egy védett és zárt világban, természetesen „mindenki érdekéért”, hanem a róluk alkotott kép változott: a jópofa, kedvesen szemtelen kiskamaszból egy antiszociális, akaratát bármilyen módon érvényesítő erőember cseperedett.

Mindezt későn vették észre, és amikor igen, akkor sem tudtak mit tenni, maradt annak mantrázása, hogy sok szabadelvű él az országban, és ők majd átsegítik őket az árkon. Néhányszor meg is tette ezt az ország egy része, de a pusztulás egyre mélyebb lett, végül törpepártként már a berkeken belül játszottak oly nagy hévvel, mint korábban tették másokkal. Aztán a másik rendszerváltó párttal közösen süllyedtek utána mindannak, ami a rendszerváltást követően sokak számára (először lassan, de biztosan, majd egyre gyorsabban) erodálódott.

Sem a párt, sem nagyfejei nem nagyon hiányoznak, a rossz stílus, a rendszerszerű működést biztosító megoldások helyetti haverozások, meg ezer más is megmaradt. Mégis valahogy kevesebb a hazugság, kevesebb az „amit én csinálok, azt kiabálom a másikra, hátha elhiszik” témafelvetés, ha lágyabb nem is, de gyakran egyenesebb a közbeszéd.

Ennek a rendszernek a mesterei néhány helyen ott ragadtak, erősen befolyásolva ezzel környezetüket. Lassan eltűnik erejük, és bár rövid ideig hiányozhatnak, a káoszt követően organikusabb módon fejlődhet végre az a terület, ahol hosszú ideig voltak.

Most viszont épp a legrosszabb van, a háború, az érzelmi bevonás, a hiszti miatt beszűkült nézőpont, a teljes meg nem engedése annak, hogy lehet többféle vélemény, megközelítés. És ez marha fárasztó annak, aki kívül akar maradni ebből, de közben artikulálni akarja gondolatait, véleményét.   

Eltelt húsz év, tapasztaltabbak lettünk: már nem evidencia, hogy kételkedés nélkül el kell fogadni azt, amit a „hangosak” mondanak, nem muszáj titkos közösségekben hinni, tények által nem alátámasztott igazságokra, törvényszerűségekre bólintani.

Ezzel az arroganciával a jelenlegi kormány úgy harcol, hogy imaként mondja saját érveit, rá se hederítve másra. Legyinthetünk finnyásan erre, de más módon mi sikerült?

Igen, szitokszó, lejáratták, akik viselték.

(Megjegyzés: Nem zsidóztam, nem sírom vissza Jani bácsit, és tudom, hogy nem ilyen egyszerű, de sem kedvem, sem időm hosszabban fejtegetni ezt az egészet. Nyomás alatt erre képes a KB.) 

Ajánlat, mindettől nem egészen függetlenül: Friss Narancs, Törzsök Erika-interjú. Onlány még nincs sajnos.