A KB időközben kikereste, az előző interjú alanya Pongor Sándor ezredes, a BRFK Közbiztonsági (1990-ben már Közrendvédelmi) Osztálya vezetője volt. A kérdező Solt Ottilia az interjú elkészítésekor szabaddemokrata parlamenti képviselő, korábban a demokratikus ellenzék tagja, a Szeta egyik alapítója volt.
Itt pedig 1989 március 15. megünnepléséről lehet olvasni, ez meg egy ma megjelent cikk, szintén 1989-ről.
Következzék a Beszélő 1990. március közepi számából az "ünnepi köszöntő":
"Március tizenötödike másfél évtizede a hazafias érzelmű, lázadó fiatalság ünnepe volt. Ma már hivatalos ünnep. A Magyar Köztársaság hivatalos ünnepe. Az ünnepli, aki akarja. Hangsúlyozom: mindenkinek szabad megünnepelnie. De nem mindenkinek llik. Menjen el mindenki ünnepelni, aki eddig a nem hivatalos tüntetéseken részt vett. Nézzen kissé magába, és maradjon otthon az, aki elrendelte a gumibotozást, gumibotozott vagy helyeselte az atrocitásokat. Menjen el mindenki ünnepelni, aki eddig nem mert. Az idén szabadon ünnepelhetjük március idusát, félelemre nincs ok. Arra sincs ok, hogy valaki most szégyellje egykori félelmét: hiszen félelemre volt ok. Maradjon otthon mindenki, aki nagyon érzékeny, és nem szívesen látná az ünneplők között azokat, akik az elmúlt évben megverették vagy gúnyolták, mert fontosnak tartotta a magyar szabadságot ünnepelni – hiszen tanácsaim ellenére föltehetőleg találkozni fog velük. Menjen el ünnepelni mindenki, akinek erősek a nemzeti érzései, mindenki, aki fölháborodott, mert nacionalizmussal vádolják március tizenötödike miatt. Maradjon otthon az, aki elfelejti, hogy a népek tavaszát nem idegengyűlöletre találták föl. Menjen el ünnepelni mindenki, aki Petőfi és Kossuth szellemében szabadságot akar. Maradjon otthon az, aki 1988-ban denunciálta a tüntetést, és 1989-ben főszónok mert lenni. Legyen 1990. március 15-e tiszta ünnep. De ha egykori ellenfeleink velünk ünnepelnek az idén, egye fene, azt se bánjuk."
Ugyancsak a Beszélőből egy visszaemlékezés 1983 március közepének megünnepléséről:
„Körülbelül 11 órakor véget ért a hivatalos ünnepség a Nemzeti Múzeumnál. Néhány barátommal elhatároztuk, elmegyünk a Petőfi-szoborhoz. (…) Fél 12 körül már kisebbfajta tömeg gyűlt össze a szobor körül, négy-ötszázán lehettünk, túlnyomórészt fiatalok, de volt néhány idősebb ember is köztünk. Kis csoportokban beszélgettünk, a hangszórókból dalok, kórusművek harsogtak. Néhányan szavalni kezdték a Nemzeti dalt, a tömeg átvette és egyre nagyobb hangerővel mondta a verset. (…) Újabb énekek következtek, majd néhányan azt javasolták, menjünk a Batthyány-mécseshez, ott nem zavarnak a hangszórók. Körülbelül fél 1-kor indultunk el. Egy nagydarab srácot, aki a téren is kitűnt erős hangjával, mindjárt elindulásunk után igazoltatott egy rendőr, de jó sokan körülvettük őket, és erre visszaadta a fiú személyijét. Hosszú, elnyúlt sorban vonultunk az Apáczai Csere János utcán, és továbbra is énekeltünk, nagyszerű hangulatban. Valamivel a Vigadó után sárga Zsiguli állt meg az imént igazoltatott srác mellett, három BM-es ugrott ki belőle, a fiút megragadták, beültették a kocsiba, és eltüzeltek. Gyorsan csinálták, mukkanni sem volt időnk. A sor eleje a Fórum szállónál járhatott, amikor civil ruhás rendőrök két fiút kezdtek kergetni; valószínűleg őket is ki akarták kapni a sorból. A két fiú nem hagyta magát, elfutottak, a tömeg utat nyitott nekik, a BM-esek előtt viszont összezárult. Az emberek kiabáltak, a hangulat izgatottá vált. (…) Elvonultunk az Átrium szálló, a Belügyminisztérium épülete és a Gresham-palota előtt, közben rengeteg BM-es kocsi húzott el mellettünk; mindenki tisztában volt vele, hogy a Batthyány-mécsesnél már erős rendőri készültség vár ránk. (…) A téren kb. tíz kék-fehér rendőrautó és nagyon sok BM-es kocsi parkolt. A mécseshez közeledőktől az ott posztoló egyenruhás rendőrök megkérdezték, hogy szervezett felvonulás résztvevői vagyunk-e, kik a szervezők, melyik iskolából jöttünk. Persze senki sem válaszolt, erre ránk parancsoltak, hogy húzódjunk hátrább. Kisvártatva egy rendőr hadnagy lépett a mécseshez, és arrogáns hangon kijelentette: ide nem szerveztek semmiféle koszorúzást, ünnepséget, azonnal oszoljunk szét. Kissé hátrább mentünk, de ismét megálltunk: rövid, néma tüntetés volt ez. Egy fiú megpróbált gyertyát vinni a mécseshez, de a közelébe sem engedték. Igazoltatták, és elvették a személyijét, hiába tiltakozott, sőt megfenyegették, hogy beviszik. Az őrnagy beszállt az egyik rendőrautóba, és hangosbeszélőn durva hangon felszólított, hogy távozzunk, különben más eszközöket vesznek igénybe. A rendőrök hajlítgatni kezdték a gumibotjukat, és elővették a könnygáz-spray-t. Elindultunk visszafelé. A tömeg megfogyatkozva, de együtt maradt. A Szabadság téren, Vécsey utcán és a Ságvári téren át a Kossuth téri metróhoz mentünk. A menet már kissé szétszakadozott, a kísérő rendőrautóból ismét felszólítottak, hogy oszoljunk, szálljunk buszra, villamosra, metróra. Igazoltatások kezdődtek. Egy nagyobb csoporttal továbbmentünk a Duna-korzón. A Roosevelt téren ismét a rendőrökbe ütköztünk, néhányunkat igazoltatták. Kb. ötvenen a Lánchídon át a Bem-szobor felé indultunk. A budai hídfőnél ismét igazoltattak. A Duna-parton már csak húszan-harmincan vonultunk tovább. A vízen sötétzöld (katonai?) motorcsónakok húztak el az Országház felé. Az úton rendőrkocsi haladt mellettünk, lépésben. Végül a Batthyány téren szétszéledt a kis csoport. Nagyszerű érzés volt részt venni ebben a spontán megmozdulásban Őszintén szólva nem hittem, hogy 1983-ban még képesek vagyunk ilyesmire. Az összetartás csodákat művel, erőt, hitet ad az embereknek. (…)”
Befejezésül szintén egy visszamlékezés, valamint egy televíziós interjúrészlet 1986-ból:
Este hét óra körül gyülekezünk a Petőfi-szobornál. Többen gyertyával érkeznek, előkerül néhány fáklya és nemzetiszínű zászló is. (…) A résztvevők nemsokára együtt indulnak el a Váci utcán a Vörösmarty tér felé. (…) A Vigadó téren harsog a gépzene. A Vörösmarty téren a szökőkútnál a szokásos közös éneklés kezdődik el, de csak halkan, szelíden, mintha a félelem szorongatná a torkokat. Feszültség van a levegőben, aggodalom tükröződik a tekintetekben. A József nádor tér felé indulunk, de motoros rendőrök zárják le az utat. Időközben látjuk, hogy Nagy Imre (az ELTE Jogi Karának volt KISZ-titkára) beszélget a rendőrökkel. Nyugtalanító, hogy ezután az élen haladók közé lép. A Hild téren tanácstalanul megállunk, hamarosan motoros díszkíséretet kapunk. Már biztosan érezzük, hogy valami nincs rendben. Az Október 6. utcát lezárják előlünk, csak a József Attila utcán haladhatunk a Duna felé. Kiérünk a Roosevelt térre. A teret a Belügyminisztérium körül mindenütt lezárták. Terelnek bennünket a Lánchíd felé. Az élen azt mondják, és lehetséges, hogy az információ Nagy Imrétől ered: a hídon nyugodtan átmehetünk. A híd üres. Az úttesten és a járdán halad az időközben erősen megfogyatkozott tömeg. A budai hídfőhöz közeledve vesszük észre a rendőrkordont a túloldalon. A rendőrség nagy erőkkel vonult fel, és az egész Clark Ádám teret lezárta. A látvány riasztó. A menet megáll. Fordulnánk vissza, de a pesti oldalon is motoros rendőrök zárják le a hidat. Hát persze! Harapófogóba kerültünk. Először csak az úttestről terelik az embereket a járdára. Reménykedünk, hogy talán mégse lesz gumibotozás. Nem látjuk pontosan, hogy az élen haladókkal mi történt, de úgy tűnik, mintha néhányat elvittek volna közülük. Jó néhányan igazoltatás nélkül jutnak át a kordonon, nyilván a beépített káderek. (Utólag megtudom, hogy „Várfok” volt a mentőszócska.) A járda két szélén rendőroszlop indul meg, és szedik össze a személyiket. Utána mehetünk, csak a rendőrsorfal között át, egyesével. Mint a vesszőfutás, olyan az egész. Gumibotok sújtanak le arra, akinek nem tetszik a képe, néhányunkat pedig azért verik el, mert nincs mit odaadniuk, hisz már délben elvették a személyit tőlük. Kifejezetten utaznak a hosszúhajúakra, durva hangon becsmérlik őket. („Hogy nézel ki, te geci!” Durr.) Látom, ahogy leérek a hídról, hogy két rendőr magával hurcol egy fiút a híd alatti átjáróba, és ott kegyetlenül ütlegelik, amíg a földre nem terül. A verés teljesen indokolatlan, senki nem tanúsított ellenállást, a menetben részt vevők magatartása végig teljesen jámbor volt."
"Az MTV 1986. március 27-én, csütörtökön késő este a Hírháttér című műsorban foglalkozott a március 15-i rendbontókkal. (…) A riporter Mester Ákos, a szakértő Szórádi Sándor volt a KISZ KB-ból. (…)
– Végül is akiket előállítottak, azokat milyen címen állították elő?
- Ö…, akik ellen eljárás folyik… ö… a közrend megsértése címén. Most kérdezhetné azt is, hogy mit jelent…
– Mit jelent?
– Igen. Én nem vagyok jogász, úgyhogy pontos meghatározást tőlem ne várjon, egy dolgot tudok. Ha valaki az úttesten nem keresztül megy, hanem hosszában halad, gyalog egy nagy városban, pláne a forgalommal szemben, az biztos nem normális, az a közrendet zavaró dolog. És mindegy ebből a szempontból, hogy ez március 15-én vagy 16-án történik, egyedül teszi-e vagy tízesével, és hogy hazafias lelkesedéssel átitatva vagy pedig anélkül.
– Végül is nemzeti öntudat és önbecsülés kérdése is, hogy tisztességesen ünnepeljük meg március 15-ét. Gondolom, hogy mindenféleképpen ez kell hogy legyen ennek a történetnek a kiindulópontja. Gyakorlatilag, ha jól értem az ön szavait, akkor ezt az ünnepet zavarták meg. Most ami történt, azt politikai konfliktusként kell értékelni vagy nem?
– … Nehéz kérdés. Nem akarom elütni se, kikerülni se. Március 15-e nagy ünnep, sokan akarják ünnepelni. Tehát magának az ünnepnek politikai súlya, politikai jelentősége van. Az, hogy a fiatalok sokféleképp szeretnének ünnepelni, azt természetesnek tartom. Ez nem a politikai szembenállásnak a kifejeződése, ez valamiféle közösségvágynak, cselekvési vágynak. Az ünneprontók céljai, azok politikai célok voltak, de nekik nem március 15-e fontos, nekik ez csak ürügy volt, mint ahogy a fiatalok tömege is potenciális eszköz céljaik eléréséhez, ha sikerül megtéveszteni a fiatalokat. Szerintem ez nem sikerült, céljukat nem érték el, ezért én nem tartom összességében politikai súlyú, politikai természetű dolognak, ami történt. Más kérdés, foglalkoznunk kell nekünk is azzal, hogy fiatalok sodródnak az utcán, hibás, téves, bizonytalan történelemszemlélettel, társadalmi nézetekkel, de hát ez már egy másik műsornak, az hiszem, a témája, én nem akarok senkire sem mutogatni, pláne másokra, magunk háza táján söpörve: készülünk a kongresszusunkra, s az az egyik legfőbb célkitűzésünk, hogy még közelebb kerüljünk a fiatalokhoz."
Ennyi volt a KB március idusi múltidézése.
Utolsó kommentek