Nagyvilági
Tingli-tangli, ez megy egész nap. De hát mit is csinálhat az ember? Lötyög, ide-oda mászkál, és közben, na igen, közben megmutatja, hogy ki az a Nagyvilági Főcső !… Frizura, ruha rendben – kész, indíts! Előtted az utca, az éjszaka. Hanem ha megengedi, uram, lordom, hercegem, előbb még egy pillantás a tükörbe.
Gyerekesen duzzadt, kissé szeplős arc merül fel a tükörben. A haj hullámtaraja. (Éjszakára enyhén benedvesítve, papírba csavarva a soppok!) Tűzpiros ing, lehetetlen szűk csőnadrág. Egy ilyen nadrágba csak bebújni lehet.
Vékony, ideges arc tűnik fel a tükörben, a fiú mögött. Az egy pillanatra abbahagyja a rángatózást.
– Mi az, öreglány?
Az öreglány arca elúszik egy sóhajban, és most már igazán csak egy bánatos folt marad.
– Bandi… tudod, mit mondott apád?
– Jaj, mama, ne idegesítsen!…
A mama tovább nyekereg.
– Apád azt mondta, ha még egyszer azt mondod nekem, hogy öreglány, akkora pofont kapsz, hogy leesik a fejed, de ezenkívül ha nem jössz haza a rendes időben…
A fiú erre megfordul.
– Mit ért azalatt a papa, hogy rendes időben? – Majd oktató hangon: – A papa igazán észrevehetné már, hogy nem vagyok csecsemő.
– Apád észrevette, hogy nem vagy csecsemő, de azt is észrevette, hogy egyáltalán nem nézel semmiféle munka után.
Vállrándítás. – Mit csináljak, ha nem vettek fel az egyetemre? Mit csináljak, ha rossz káder vagyok?
Az anya az ágy széléről:
– Apád azt mondta, hogyha a Pazar Micu el tudott menni a vasúthoz lapátolni, akkor talán te is tudsz!
A fiú belevág:
– Pazar Micu el tudott menni, én pedig nem tudok elmenni, és kész, és nincs tovább… és különben is, inkább adj egy húszast!
– Kifosztasz…
– Kedves öreglány vagy… Kösz!
Csók, és Főcső ezzel már kint is van. A lépcsőn még hallja az anyját:
– Bandi, légy szíves, és gyere haza… tudod, hogy mindig én hallgatok miattad…
Ki törődik ezzel?!…
A fiú különben is kint van már az utcán. A mozi fényreklámja felvillan, ahogy átmegy a másik oldalra. A kirakatok felragyognak, ahogy fogadják. Egyáltalán csupa várakozás az utca.
Kis koszladt alak lép Főcsőhöz a sarkon, agyonmosott, fehér vászonruhában.
– Szervusz, Főcső !
– Szervusz, Kamocsa!
Aztán ahogy egymás mellett mennek, elkezdődik a beszélgetés. Kamocsa Ernő kezdi.
– Mit mondtál a szüleidnek, hová mész? – Majd félszegen javít. – Az öregeknek?
– Hogy hová megyek? Nagyon jó! Kitűnő! Egyenesen falrengető! Hát mit gondolsz, meg merik azt tőlem kérdezni? És amikor három-négy napra eltűnök hazulról?
– Három-négy napra? És az öregek?…
– Egyszerűen hazatelefonálok nekik: majd ha megunom, hazamegyek, egyelőre jól érzem magam… Örüljenek, ha egyáltalán hazakeveredek.
Darabig szótlanul mennek. Főcső átfütyül a másik oldalra egy szőke nőnek, de az csak megy tovább.Főcső odaragad a járda széléhez. – Wein Ági a Paradisóból.
– Ismered? – kérdi a barátja.
– Hogyhogy ismerem? Ha odamegyek hozzá a presszóban, már tudja, miről van szó, és odacsúsztat egy ötvenest.
– De most…
– Hogyhogy most? A sarkon várja egy pofa kocsival, hát persze hogy nem áll le velem! – Bizalmasan: – Egy angollal fut…
Kamocsa hallgat, aztán félénken, áhítattal:
– De úgy még nem voltál vele?…
– Hogyhogy úgy nem voltam vele?! – Bizalmasan: – Csak azt nem szeretem, hogy ordít. Tudod, zsidó nő mind ordít közben…
Kamocsa eltátja a száját, ezen kicsit elgondolkozik. Zsidó nő mind ordít… – Én ismertem valakit…
– Kit ismersz te!… – legyint Főcső, és ezzel a másik el van intézve. Főcső meg csak bámul, amerre Wein Ági eltűnt a sötétben. Nyújtózik, ásít, majd egy félfordulattal megpördül a levegőben.
– Dojdozzunk!
– Dojdozzunk!
És dojdoznak. Három lépés féloldalasan ugrálva, három rendesen, majd megint ugrálva.
– Hogy nem tudnak vigyázni?! – rándul össze egy férfi.
– Elgázolják az embert!… – jajdul föl egy szemüveges hölgy. A falhoz kenve néz a fiúk után, reszketve, mint aki többé már el sem mer indulni.
Az utca megperdül. Főcsőék dojdoznak, és a járdán egyre több a sebesült. Főcső beleszáguld egy magas, nyírott bajuszos férfiba. Közben még rá is ordít:
– Nem lát?
Az megemeli a kalapját a fal mellett.
– Bocsánat.
De Kamocsa látja, hogy a bajuszos még mindig ott áll a falnál, és utánuk néz.
– Nem lehetne abbahagyni?…
– Mi van nálatok?
– A papát kiöblítették.
Kamocsa reszkető térddel áll a falnál.
– Ebből még baj lehet…
– Mi van az öregeddel?
– Bevett valamit, mert a fatelepről is elküldték, és mert úgyis elküldik mindenhonnan.
– Miért írja be mindig, hogy hadbíró volt?
– Megtudják… úgyis megtudják.
– Azt hiszed, a nagybátyámról tudják, hogy ült?
Kamocsa áll a falnál, harisnyáját igazítja. – Pénz kéne – mondja, ahogy felegyenesedik. Hirtelen megfogja a barátja karját. – Te! Ott a másik oldalon…
– Mi van a másik oldalon?
– A bajuszos, aki bocsánatot kért.
– Nem érdekes.
– Lehet, hogy nem is ő volt.
– Mondtam, hogy nem érdekes!
De azért most már rendesen mennek.
– Felülünk egy buszra – vezényel Főcső .
– Aztán hová?
– Át Budára. Ott mégis tisztább a levegő. Tudod, az ötös végállomáson az a kis presszó.
– Ahol azt a nőt megismerted?
– Ja, mondtam már?… – Főcső megelégedetten felnevet. – És azt is mondtam, hogy a férfinak, akivel volt, csak intettem: „Francba, gyerek!”
Kamocsa elhűlve: – És nem lett belőle baj? Mit szólt az a férfi?
– Morgott valamit, de aztán szedte a sátorfáját.
– És a nő?
– Azóta már többször telefonált a lakásomra. De nem szeretem az ilyesmit. – Szinte felháborodva: – Na nem, köszönöm szépen, nekem ne telefonálgasson!… Meg is mondtam neki.
– Igazán? És a nő?
– Á, öregem! Jeleneteket rendezett… hát szóval nekem ebből elég!
– És ha most bent lesz a presszóban?
Kis csönd, aztán Főcső: – Talán nem lesz ott. – Majd határozottan: – Meg is mondtam neki, hogy többé ne lássam! Elgurul mellettük a busz, és Főcső felugrik egy nő nyakába.
– Pardőz! – De közben pimaszul belebámul a nő arcába.
Kamocsa is feltornázza magát. Olyan keserves képet vág, mintha a hátsó kerekek alól mászott volna ki.
Főcső még mindig a nő nyakán lóg. Akár csak bele akarna nyomulni abba a tojásdad, barnára sült arcba. A nő egész testében megmerevedik, üvegesen csillog a tekintete.
– Mikor szállunk le? – suttogja.
Mire Főcső , mint egy bíborpirosra gyúlt pattanás:
– Nem szállunk le!
– Fejezzük be, fiatalember – fogja meg valaki a vállát.
– A barátomhoz szóltam. – De Kamocsát sehol sem látja. Igazán, mintha eltűnt volna a lábak között. – A barátommal talán még beszélhetek!…
– Jobb, ha befogja a száját – mondja a férfi.
– Le kéne szállítani az ilyeneket – sóhajt a nő.
– Történt valami?! – vágja rá Főcső . – Rémisztően sajnálnám. – És megismétli. – Pardőz.
Fölfedezi Kamocsát, aki valósággal a sarokba tapadt. Hozzásodródik, de a peronnak mondja:
– Az ember már nem is szólhat a barátjához, hallottál ilyet?
Senki se válaszol. Kamocsa összehúzza magát a sarokban és reszket.
– Láttad?
– Kit láttam? – bámul rá Főcső. – Mit láttam?
– Az a bajuszos… fölszállt, aztán megint leszállt.
– Tehet egy szívességet! – Főcső rándít egyet a vállán. A busz üvegében nézi a nő hátát, csillogó, rövidre vágott haját. A nő egyszerre eltűnik az üvegből.
– Ne itt tornázzon! – És ez már a kalauz.
– Lehet, hogy Vinyó is bejön a presszóba.
– Vinyó?
A buszban már alig van valaki. A kalauz leesik egy ülésre, és megfeketedett ujjaival a pénzt számolja.
– Tudod, akinek bandája van a Városmajorban – bólint Főcső . – A Tiszta Kéz vagy a Lordok.
Kamocsa hallgat, bután hallgat.
– Vinyó, Frici, Dódi, Bogesz… na, még most sem esett le a tantusz abban a sötét agyadban?!
– …akik a Városmajorban tanyáznak.
Az autóbusz üvegje egyszerre elsötétedik, ahogy odagördül két üres, elhagyott busz mögé. Az út sötét és üres. Egy-egy erkély fénykockája világít a levegőben lebegve. Templom keresztje, beleszúrva az égbe. Aztán kissé távolabb, a fák lombjai közt a presszó piros és zöld fényei. Főcsőék arrafelé kocognak. Főcső fojtottan, szinte suttogva beszél.
– Vinyóéknak gépfegyverük van, tudod? – Úgy oldalról is látja, hogy Kamocsa arca rémülten megnyúlik. Kamocsa egy darabig szólni sem tud, némán lépked a barátja mellett, aztán alig hallhatóan:
– Gépfegyverük? És minek?
Kamocsa megáll, Kamocsa lélegzeni se tud. Na nem, hát erre aztán igazán nem számított. Elcsuklik, ahogy megkérdi:
– De Főcső, mit csináljak én egy gépfegyverrel?…
– Hogyhogy mit csinálj? Majd kellő időben megkapod az utasítást.
– Kellő időben?
– Adandó alkalomkor.
– Adandó alkalomkor – ismétli Kamocsa. – De hát kitől kapom én az utasítást?
– Mindenesetre tőlük, a Tiszta Kéz avagy a Lordok bandájától. Mindenesetre egy megjelölt személy útján.
Főcsőn látszik, hogy most már többet erről nem beszél. Nem, itt igazán nincs helye fecsegésnek.
De Kamocsa már egészen elszédült. „Egy megjelölt személy… adandó alkalomkor…” Hát ezt nem lehet elviselni!
– É… és… kérlek szépen, hol kell tartani egy olyan gépfegyvert? Már úgy értem, hogyha megkapom… vagy talán nem is kell mindjárt hazavinni?…
A fák kigyulladnak előttük, a teraszon fények inganak.
– Azt hiszem, tökéletesen hülye vagy.
Ennyit mond, azzal már bent van a kertben. Kamocsa hátrakulcsolt kézzel kullog utána – át a kerten, a presszóba.
– Nincs egy hely! Hogy nincs egy tisztességes hely!…
Mögötte Kamocsa, mint néma bocsánatkérés.
– Szimplát!
Vékony, borotvapenge arc hajol föléje, őszes bajusszal.
– Egy pohárból isszák, vagy…? – A hang csöppet se gúnyos, inkább figyelmes, szinte jóságos, akárcsak az öreg pincér tekintete.
– Két szimplát.
– Két szimplát. – A pincér meghajol és eltűnik.
– Két szimpla… parancsoljanak. Két sima víz. – Lerakja az asztalra a két szimplát és a két sima vizet.
– Nem ismerem ezt az öreg mókust, Lajost ismerem, nem tudom, ki ez az öreg… biztosan csak olyan beugró… fregoli.
– Egyszer úgy volt, hogy a papát fölveszik a Pipacsba – kezdi Kamocsa. – De aztán abból se lett semmi.
– Eh – legyintett Főcső –, ha az öreg pincér tudná, hogy a múltkor mi ment itt el konyakban és rumban…
– Az Ede bácsi pár éve megkapta a ruhatárat a Toldi moziban.
– Ede bácsi? Miféle Ede bácsi?
– A papa testvére… Polgármester volt Kőszegen… aztán el is vették tőle a ruhatárat.
– Vinyóval jöttünk ide akkor, és a Vinyó tele volt pénzzel.
– Annikám!…
Annikám sistereg a gőzben, dobálja a poharakat. – Várjon azzal a duplával! – kiált a pincérre. – Mit gondol, mi vagyok én?…
– Nagy a rumlija – bólint Főcső .
– Ismered?
– Idejött… hozzátok? De ez egy… ez egy…
– Csoda csini nő, nem mondom… bombacsinos… atomcsinos! Atommellek, atomfenék!… – Főcső az üres szimpláspoharat forgatja.
Kamocsa meg csak nézi, bámulja azt a magas, feszes bőrű nőt a gép mellett, aztán Főcsőt, itt a széken, aztán már nem néz semmit, csak beleiszik a sima vízbe.
– Honnan van a Vinyónak annyi pénze? – kérdi a barátja egész váratlanul.
– Az nem érdekes. Van pénze… az az érdekes. – Hirtelen Kamocsához hajol: – Gyógyszerben utazik.
– Gyógyszerben?
– Papaverin a cikk.
– Honnan kapja?
– A patikából, csomagolva! Mondom, hogy hülye vagy… Csempészáru! Hát mit gondolsz… Cipőben tartja a papaverint, cippes cipőben, belga cippes cipőben. Abba minden belemegy, papaverin, kokain, amit akarsz!
– Ha a papa bekapcsolódhatna…
– Talán nem ez a nő volt.
– Hát csak megismerem!
Csöndes, francia dalocskát pötyögtet a zongorista. Akárcsak az eső kopogna. Valaki azt mondja Főcsőék mellett:
– Lelkileg csalt meg a feleségem, érted? Lelkileg…
– Bosszantó. – Főcső feláll.
– Mit akarsz?
– Odamegyek hozzá.
– Ahhoz a nőhöz?
– Miért ne?
És Főcső, a Nagyvilági Főcső, már ott áll a kávéfőző gép előtt.
– Annikám…
– Dupla? Szimpla? (A nő arca merev és közönyös.)
– Mi van a Jucival? (Főcső szinte áthajol a pulton.)
– Ki az? (A nő arca merev és közönyös.)
– Tudja, a barátnője.
– Nem ismerem. (Sistergés… sistergés… Arcok és szavak belevesznek a felszálló gőzbe.)
A zongorista új dalt kever. „Szeretlek téged, egy speciális okból…”
A gőz fölszáll, és a nő megkérdi:
– Kér valamit?
– Szimplát.
A gép sistereg. Főcső a hátában érzi Kamocsa tekintetét. Bosszantó… még a végén azt hiszi ez a kis hülye… És Anni is mit adja itt a nagy nőt?!…
Odalökik eléje a szimplát. Úgy oldalról megint az öreg pincér arca hajol feléje, valaki átnyúl a vállán a cukortartóba. Mögötte a barátja, és fönt a magasban Anni.
Ez az a pillanat, amikor Főcső, a Nagyvilági Főcső, fölemeli a poharat, fejét hátradűti, és elkezd gargarizálni. Szép lassan öblöget, csobog, csörgedez… majd mint a zuhatag. Közben leáll a gép, csönd lesz körülötte. És ebben a csöndben csak a gargarizálás hallatszik.
– Nahát!? – nevet egy nő.
– Beszívott – hallani valakit.
– Dehogy! Olyan józan, akárcsak te!
– Akkor mit akar?
– Akármit akar, megkaphatja! – Kövérkés, borotvált arc van Főcső előtt. – Nem volt még elég?
A fiú előrehajol, mintha Anni képébe akarná löttyinteni a feketét, de aztán lenyeli, és azt mondja:
– Miféle löttyöt adnak itt az embernek?!
Anna felsivít:
– Lötty!… Az én kávém lötty? Guszti… Guszti… mit mondtak ma a kávémra?!
– Jobb, mint a Negrescóban – bólint az öreg pincér.
– És akkor ez… ez…! – sistereg Anni – de már egy órája itt lebzselt… föltartott a munkámban, láthatták!
– Én magát? A barátom is megmondhatja, hogy… – Főcső hátrafordult, de Kamocsa nincs sehol. Kamocsa egyszerűen eltűnt.
– Bocsánat – mondja ekkor a nyírott bajuszos férfi.
A fiú a pult felé hátrál, de a bajuszos megfogja a karját.
– Bocsánat – mondja még egyszer –, azt hiszem, már találkoztunk.
– Nem… nem emlékszem.
– És az se rossz, ha nőkkel szemtelenkedik a buszban.
– Én?… A buszban?
– Fizessen, kis barátom. Jó? Igen!?…
Kotorászás a zsebben. A húszas, amit anya adott, lehetetlenül összegyűrve. „Ha nem jössz haza rendes időben…” És közben az öreg pincér türelmes arca. Fentről Anni hangja:
– Ezeket kéne összeszedni! Az ilyen alakokat…
A pincér még vissza is ad a pénzből, meghajol, köszön. A vállak szétnyílnak, Főcső meg akárcsak a levegőben lépkedne.
Mi ez? Most igazán menni kell?
A bajuszos odakint elkéri a személyi igazolványt. Lapozgatja, aztán felnéz a könyvből:
– Munkaadó?
– Most érettségiztem és… és… – Főcső elcsuklik. – Én igazán nem akartam semmit!
A bajuszos sóhajt egyet, és elteszi az igazolványt.
– Semmit… persze… Na gyerünk! Jó? Igen?!
A presszó elmarad mögöttük. A kert is… az út is. Főcső egy mozdulatot tesz, de akárcsak bilincs lenne a karján.
– Nem ajánlom, kis barátom. – Később meg azt mondja: – Szép ez a nadrág. Különösen a fazonja. Hol csináltatta?
– De… igazán… tessék elhinni… (Könnyes a hang. Hol az éjszaka császára? Ki hódítja meg az éjszakát?…)
– És a frizura! – csettint a bajuszos. – Akár egy tűzoltósisak! – Leemeli a kalapját. – Látja, kis barátom, nekem már alig van hajam.
– De tessék elhinni… de igazán tessék elhinni! – Főcső elbőgi magát. – Engem várnak otthon!
A bajuszos megáll. Értetlenül bámul a fiú arcába.
– Ki mondta, hogy nem megy haza? Na… na… ilyen sírást csapni…
– A fiatalembert még a többihez – hallja a bajuszost. Egy rendőr feldobja a kocsiba, az ajtók összecsapódnak, és az autó megindul.
Lomha zsákok rázódnak mellette. Ahogy a szeme megszokja a sötétet, fölfedez egy széles arcot, az áll vonalát.
– Cigarettája van?
– Magát hol szedték fel?
Nem felel, nem tud mit felelni. Már bőgni se tud. A szeme ég, a torka ég, a tagjai meg mintha lassan leválnának róla.
Aztán egész váratlanul megszólal:
– Én csak mókázni akartam…
Ezt mondja a rendőrtisztviselőnek is a toloncban, amikor kiszedik az autóból.
– Én csak egy jó estét akartam…
A bajuszos megint mellette áll. Oly szelíden, mintha az apja lenne.
– Egy kis jó estét…
A tisztviselő elsárgult feje is fölemelkedik. – Jó kis estét… – Szárazon csikorog a hang.
A sárga fej is eltűnik, a fiút megint tovább tolják. És ez az igazi móka… de még milyen!
Ahogyan árnyak keringenek egy rosszul megvilágított, hatalmas teremben. Főcső előtt összekulcsolt kéz, előre csukló nyak. Nem hallatszanak a lépések. A hangok is alig.
– Ugrik a háló.
– Potya borbély.
– Ne… ezt ne!
Itt nincs beszéd. Ketten megkapják, és lenyomják egy székre. Aztán mintha letépnék a fejbőrét.
Kis társaság az erkélyen. Kanasztáznak. Körülöttük a nyári este csendje. Lent az úton felbúg egy autó, majd még mélyebb lesz a csönd.
Az őszes hajú, piros arcú Somogyiné elhajt egy éjjelilepkét a lapjával. Közben a szemben ülő, vékony, sápadtszőke nőre néz.
– Te… mi történt a fiaddal?
Az összerezzen.
– Miért?
– Hát hogy a haja…
A sápadtszőke nő fölsóhajt, és fiára pillant.
A fiú éppen a gyümölcsöstál felé nyúl, de keze megáll a levegőben.
– Kísérletezett a laborban – mondja az anya –, és a láng megkapta a haját.
– A laborban… – Az apa kezében megremeg a kártya. A lapok fölött úgy néz a feleségére, mintha a következő pillanatban föl akarná rúgni az asztalt.
Az asszony visszanéz rá – elkínzott tekintet –, aztán a lapjai mögé bújik.
– Tudod, Bözsikém, olyan szenvedélyesen kísérletezik.
A fiú még vár egy kicsit, de több szó nem esik. Így hát kiemel egy őszibarackot a tálból, és tökkopasz fejét előrehajtva lassan hámozni kezdi.
(forrás)
Utolsó kommentek