Nemrég padokat festegettek a képviselők, ekkor lehetett volna kérdezni a polgármestert. Aztán az önki honlapján tegnap délután érzelmes hírt adtak a rongálókról, amit meg itt kiegészítenék.

"A padok lefestése nem csupán azt jelentette, hogy zöldre festettük a köztéri ülőalkalmatosságokat, hanem azt is, hogy együtt, közösen tesszük azért, hogy Józsefváros újjáépüljön. De jött valaki, vagy valakik, akik tönkretették mindezt. Olyanok, akiknek nem fontos, hogy tiszta és rendezett környezetben éljenek. Akiknek nem fontos, hogy más munkája és igyekezete. Olyanok, akik nem tisztességes emberek, értékrendszerük pedig távol áll az európai normáktól. Szélmalomharc, de nem adjuk fel. Józsefváros újjá fog épül." - írja az önkormányzat.

Ha komolyan gondolnák a közösségépítést, nem az egyébként is mellettük álló és aktív rendkívül kevés emberre építenének, hanem különböző módon megpróbálnák bevonni azokat, akiket nehezebb ugyan, de mivel ők élnek itt, az ő elkötelezettségük lenne az igazán fontos. Ha máshonnan idejött emberek festegetnek, az szép fényképet szül, és rövid ideig jobb padokat. Ha sikerül a helyieket mozgósítani, az tartósabb változást eredményez. Ehhez kellene a rehabilitációs pénzekből bizalmi kapcsolatot kiépíteni (intézmények és lakók, közösségi tereket működtetők és használók, stb. között), csak hát erre itt nincs sem kedv, sem  kapacitás. (Különben is badarság vasárnap festeni, amikor biztos lesz valaki, aki használja a padokat utána, vagy legalább be kellett volna vinni egy telephelyre, és ott csinálni.)

Itt most amilyen a festés szervezése, olyan a tartóssága. És érthetetlen a nyavalygás, sőt hangulatkeltésnek tartom, mert ezt egy politikusnak tudnia kell, ha váratlanul éri, akkor alkalmatlan arra, amit vállalt. Közösséget fejleszteni másképp kell, mint szavazókat megnyerni magának.

A közös ügyek intézése nem ecset és festés, meg szabálysértései törvény kérdése. Hogy hozzak egy "hazai" példát: a szállást nyújtó intézmények sajátos műfaja a lakógyűlés, amire az ott élők egytizede mindig eljön, mert néhány ember ezt hobbiként szereti. Így ismerősen unalmas és eredménytelen, de kipipálható a program. A nagy dolog az, ha a passzív többség egy részét sikerül becsalni, közben pedig értelmet adni annak, hogy együtt vannak/vagyunk. Igaz, ez nem megy gyorsan, de az egyik intézményünkben két év alatt elértük, hogy a lakók kétharmada megjelenik, és hozzászól. Ezzel persze sokan vannak, mégsem elegen, mert lehetnének többen is. Így nem a lakók tizede szidja a többieket a rendetlenség miatt (mint most az önki), hanem a többség beszélheti meg, kinek mi és miért okoz gondot. Sőt, még a megoldás fele is elindulhatnak.

Az, hogy tavaly fát ültettünk, idén padot festünk, aztán jól megsértődünk, még akkor is szánalmas, ha a padok rongálása szomorú. Mert ha így szervezzük, nem történhet másképp, ez a törvényszerű következmény. És ez a tudás megvan, ahogy az is, hogyan lehetne jobban. Csak figyelni, törődni kéne mindezzel.